Emma sztori - Prológus




- Segíthetek? - kérdezte Emma, s némi határozottságot erőltetett magára, miközben a férfi az ajtót feszegette, és gyűrűktől tarkított kezével a hevedert rángatta kívülről. A verandán égő lámpa fénye végigkúszott hátrasimított fekete haján. A nő reszkető ujjakkal szorongatta a telefonját, de hiába tárcsázta a 911-et, egy pillanatra sem merte levenni szemét a kései látogatóról, aki másik két barátjával érkezett. A bátorsága éppen arra volt elég, hogy riadtságát rezzenéstelen komolyság mögé rejthesse el.
- Milyen kedves! - szólt a férfi hozzá dermesztő mosollyal, míg a másik kettő nekik háttal állva pásztázta a környéket. - George Davist keresem.
- Nincs itthon, de megmondom, hogy kereste - mondta Emma és olyan gyorsan hajtotta be az ajtót, ahogy csak tudta, ám a férfi nem hagyta magát lerázni. Még idejében a küszöbhöz szorította a bakancsát. Emma zavartan felszisszent, mostmár a hangja is megremegett, ahogy megkérdezte
- Átadhatok neki egy üzenetet?
- Attól tartok, az nem lesz elég - vágta rá a férfi. 
- Ebben az esetben jöjjön vissza később - mondta Emma, de a bakancs továbbra is útban volt. 
- Megkérdezhetem, kihez van szerencsém? - érdeklődött a férfi, a korábbinál keményebb hangon. Emma azt gondolta, nem kellene megmondani neki kicsoda, de híján volt a jó ötleteknek. Végül az igazság mellett döntött. 
- A lánya vagyok. De mint mondtam - kezdte, próbálva átvenni az irányítást - nincs itthon. Hagyhat neki üzenetet, vagy jöjjön vissza holnap. 
- Üzenetet… - motyogta félig maga elé a férfi, míg összenézett a társaival, majd visszafordult, és ezzel a lendülettel berúgta az ajtót. A heveder kiszakadt a falból, s az ajtó helyén egy hatalmas tátongó lyuk keletkezett. Emma a lökéstől háttal nekivágódott a bejáratot a nappalitól elválasztó üvegfalhoz, amely most hatalmas csörömpöléssel tört apró darabokra. A tarkójából szivárgott a vér és az egész testén pici vágások jelentek meg. A szilánkok mindent beterítettek, Emma mobilját is maguk alá temetve. Három idegen volt a házban. Hárman egy ellen. Nem maradt más, mint a menekülés. Felugrott és a hátsó ajtó felé vette az irányt. Valaki elkapta a csuklóját és úgy szorongatta, mint egy szájzáras buldog az ünneplőcipőt. Már-már azt hihette ezzel vége, de váratlanul éles fájdalom hasított a halántékába, ahogy Emma hozzávágta a görög vázát. Ám míg ez szédelegve tántorgott, kinyitotta a hátsó ajtót,  de odakint egy másik támadója várta. Visszafelé indult egyenesen a szobája felé, ahol talán elbarikádozhatja magát. Majdnem elérte a szoba ajtaját, amikor egy erős kar átfogta a derekát és elhúzta onnan. Elveszítette maga alól a talajt. Hiába kapálózott, rugdalózott, próbált kiszabadulni, ezúttal nem kapott több esélyt a menekülésre. A támadója levágta a földre és ököllel az arcába csapott, miközben ráüvöltött, hogy maradjon végre veszteg. Ezután a hajánál fogva felrángatta és az asztal felé rángatta. Az étkezőasztalhoz érve egy másik pofon várta a fekete szemű, körszakállas, ajtótörő betolakadótól is, majd az ujjai közé fogta Emma arcát és azt mondta:
- Ha még egyszer próbálkozol valamivel, vagy sikítasz, zokszó nélkül átvágom a torkod! Megértetted!?

Emma bólintott. 

Aránylag könnyen kikövetkeztethette, hogy ez az ember irányította a másik kettőt is, így magában elnevezte vezérnek, míg a másik kettő lett a szolga. Ezután a díszes társaság, így négyesben helyet foglalt. Emma az asztal egyik oldalán, megkötözött kezekkel, mögötte az egyik néma szolga, előtte a vezér a másik szolgával. 
- Akkor kezdjük elölről! Ki vagy te? - kezdte a vezér.
Emma nem válaszolt, csak mereven bámult maga elé. Hosszú percek teltek el pattanásig feszült hangulatban, mire az egyik férfi az asztalra csapott.
- Válaszolj már!
- Emma Davis - szipogta. 
A férfi felállt és ismét pofon vágta a nőt. Emma sírva fakadt.
- Hazugság! George Davisnek egyetlen lányáról tudok, de ő jobb, ha nem kerül a szemem elé, mert a kutyáimmal tépetem szét! Ki vagy te!? - üvöltötte a vezér. 
- Emma Davis! - szólt és újra csattant a pofon. - Nézze meg az igazolványaimat! - mondta és a fejével a táskára mutatott a pulton. Az egyik szolga fogta a táskát és a tartalmát az asztal közepére borította. A bizonyítékok Emmát igazolták.
- Érdekes - szólt a férfi kisvártatva - Sosem hallottam még George Davis Emma nevű lányáról. 
- Párizsban élek, látogatóba jöttem - válaszolta.
- És tudod te, Emma Davis Párizsból, hogy mit tett az apád és a nővéred? - kérdezte a férfi.
Emma szeme elhomályosult. 
Erről fújt tehát a szél. George ezúttal valóban komoly dologba keveredett és Gretchen mellett őt is magával rántotta. Minden addiginál erősebb kétségbeesés kerítette hatalmába, mert bármi is történt, őt egykönnyen nem engedik szabadon. 
Ezért volt a sok akadály, ezért nem szabadott volna ide jönnie. Bárcsak ne ment volna a saját feje után!
- Nem - felelte Emma. - Régóta nem beszéltem vele.
- Vártak téged? - faggatózott tovább a vezér.
- Nem. Egyikük sem vette fel a telefont - mondta Emma beletörődött hangon. A férfi mélyen felsóhajtott.
- Nem küldött neked véletlenül egy kis pénzt mostanában? 
- Nem.
- Nem is beszélt róla?
- Nem! Mondtam, hogy nem beszéltem vele!
A férfi megint sóhajtott, miközben Emma tárcáját és a benne lévő képeket nézegette. 
- Jobban tetted volna, ha otthon maradsz - mondta, majd kisvártatva hozzátette - De lehet, hogy nekem nagy szívességet tettél! Mikor beszéltél utoljára az apáddal?
- Fogalmam sincs, régen.
- Hát imádkozz, hogy én hamar utolérjem valahogy - mondta a férfi miközben felállt, majd az ajtó felé biccentett a másik kettőnek - Vigyétek. 
- Kérem ne! Én nem tudok semmit, semmilyen pénzről! Hagyjon elmenni, kérem! - kiabált Emma és folytatta is volna még, ha az egyik szolga zsákot nem húz a fejére. Erre teli tüdőből sikoltani kezdett újra, ám ekkor egy kés pengéjét érezte a torkán és a sikolya halk nyöszörgéssé szelídült. Az ismerős hang kezdett suttogni a fülébe.
- Az ajánlatunk még áll. Nincs rád akkora szükségünk, ha csak a megnyikkansz, tövig szúrom beléd ezt a kést. Emma halkan szipogott tovább, de már nem mert tenni semmit. 
Ketten közrefogták és a legkevésbé sem gyengéd mozdulatokkal egy sötét színű autó hátsó ülésére tuszkolták be. Továbbra is megkötözve, két néma hústömeg között, zsákkal a fején, reszketve ült ott, amikor érezte, hogy megindul alatta a jármű. Emmában olyan páni félelem lett úrrá, amit alig bírt elviselni. Repkedtek a kérdései gondolatban, de esélye sem volt, hogy választ kaphasson akár egyre is közülük. Sokszor érezni vélte, ahogy az autó ide-oda kanyarog, meg-megáll. Időnként elképzelte, hogy valójában egy helyben ácsorognak és kezdte elveszíteni a valóság érzetét. Észre sem vette, amikor valóban megálltak. Erre az ezt követő történések vezették rá. 

Kirángatták az autóból. Frissen vágott fű illata csiklandozta az orrát, a balerina cipője nem védte eléggé a földből származó nedvesség ellen sem. A karjánál fogva cibálták előre, vakon, az ismeretlen felé. Egyetlen vékony nadrágot és lenge blúzt viselt, ami kevésnek bizonyult az éjszaka hűvös levegője ellen. Időnként megbotlott egy-egy fű csomóban, s ilyenkor is ő durva és erőszakos rángatással fizetett érte. Emmának mérföldeknek tűnt a maguk mögött hagyott távolság, ugyan azt kívánta bár minél hamarabb véget érne a vándorlás, rettegett a megérkezéstől is. Ekkor kísérői hirtelen megálltak. Ajtónyikorgást hallott. Emma megremegett, ahogy megérezte, hogy a kezek befelé húzzák. Az egyikük lerántotta a zsákot a fejéről és letaszította a földre. A másik elvágta a kezére szoruló kötelet és egy bilinccsel hozzáerősítette valamihez, amit nem tudott kivenni a sötétben.
- Itt aztán kiabálhatsz, amennyit akarsz! - mondta az egyik. 
- Egy lélek sincs a közelben - tette hozzá a másik.
Utóbbi ezzel egy időben egy rozsdás vödröt csapott le mellé, majd magára hagyták.

Rávágták és elreteszelték az ajtót, s egyedül maradt a viskóban, a hideg földön. 
Mindent vastag sár borított és még a tetőgerendák jókora réseiből is víz csöpögött. Emma jóformán fel sem fogta mi történt…

Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.