Emma sztori - 3. rész


Emma az ajkát harapdálta, mialatt a bilinccsel ügyködött. Ezerszer is próbálta megmozdítani zárat, hiába. Percről percre jobban szitkozódott a hullámcsat miatt, bár legalább magának bevallhatta volna, hogy valójában fogalma sincs mit csinál. A lyoni konzervatórium tánckurzusain a különböző zárak feltörése minden évben kimaradt a tantervből. Az egész ötletet egy akció-vígjáték fátyolos emléke szolgáltatta, amit kizárólag Fabien miatt ült végig, talán több, mint egy éve. Ha akkoriban tudta volna, hogy egyszer azon a hülyeségen múlik majd, hogy viszontlátja-e valaha… 

A bilincs zárának és a hajcsat végének találkozása sűrű, fémes kattogást hallatott, amely lassan szimfóniában egyesült a tetőgerendákról, a feje búbjára pottyanó vízcseppek hangjával. A kunyhó homokos talaját csúszós sártengerré változtató zápor után, néhány csepp víz semmiségnek tűnt, különösen, mert kitérni az útjából további értékes másodperceket vett volna igénybe. A kezdeti precíz mozdulatokat hirtelen a céltalan csapkodás váltotta fel. Emma idegesen rugdosta a sarat a földön, aztán kitört belőle a sírás. Megint.
Egyik csuklója egy hónapja állandóan kicsavarodott helyzetben volt a bilincs miatt és egy ponton túl felállni vagy megfordulni is képtelen volt. Természetesen a teljes körű kényelem biztosítása nem feltétlen követelménye az emberrablásnak, de ha már a fogva tartott a földön kénytelen vesztegelni, legalább egy szerény fekhelyet igazán biztosíthattak volna számára. A korlátozott mozgástér, a dühkitörések kielégítő levezetésén túl a lehetőségeinek körét is leszűkítették. Fogvatartásának első hete után rájött, hogy könyörgés itt hasztalan, a sírás csak legyengíti és mivel nem hat meg vele senkit, felesleges energiapazarlás. Miután elfogadta, hogy eszükbe sincs szabadon bocsátani, azt kérte, legalább engedjék lezuhanyozni, de válaszként be kellett érni egy gúnyos kacajjal egy nem túl megnyerő külsejű ember arcáról. Az embertelen bánásmód, illetve az egész helyzet ellen való tiltakozása nyomatékosítása gyanánt éhségsztrájkba kezdett. Két napon át a sárba dobta az ételt, míg nem az ellátásáért felelős őre megelégelte a “hősködést” és a sáros szendvicset leerőszakolta Emma torkán, mondván “halva még annyit sem ér, mint egyébként”. Maradt tehát a lehetetlen: a szökés. 
Hosszú percek óta tartott a benne dúló küzdelem, amikor ajtócsapkodásra, veszekedésre és néhány eldördült lövésre figyelt fel a ház felől. Máskor megijedt vagy éppen bosszantotta volna, hogy képtelen értelmet találni fogvatartói összefüggéstelenül egymásra hajigált szavai között, ezúttal viszont sokkal jobban aggódott, hogy a lármán keresztül nehezen fogja meghallani a közeledő lépteket. Annak a bizonyos vörös hajú férfi lépteit, aki megfigyelései alapján rendszerint valamivel napnyugta után érkezik, ételt hoz és üríti a vödröt. Az elrablása óta ő volt az egyetlen kapcsolata a külvilággal, a többieknek színét sem látta. A fogoly életben tartása valószínűleg a kuli munkák listáján is valahol a wc pucolás és a takarítás között helyezkedhetett el, amit tekintély elv alapján oszthattak rá, s ez meg is látszott rajta. Minden alkalommal bosszankodott valamin és hosszú szitokzáport zúdított Emmára vagy ezért, vagy azért. Aligha számíthatott arra, hogy minden alkalommal pontosan tartja majd magát a napirendhez, azonban az idő előrehaladtával nyugtalanabbá vált, hogy aznap túl hamar érkezik. 

Az idő nem neki dolgozott. Ha elhibázza a terv első lépését, legjobb esetben egy egész napot kell várnia, hogy újra biztonsággal nekifuthasson - amennyiben az elképzelését biztonságosnak, vagy egyáltalán tervnek lehet nevezni -, legrosszabb verzió szerint pedig észreveszik, hogy kiszabadította magát és azonnal agyonlövik.
A kintről beszivárgó, fokozódó feszültség benne is feszültséget gerjesztett és újra nekiesett a bilincsnek. Ezúttal még gyorsabb tempóban és óvatlan mozdulatokkal próbált ugyanazzal a megközelítéssel közelebb jutni a megoldáshoz. Egyszercsak váratlan haladást tapasztalt, ami minden figyelmét lekötötte. Érezte, hogy miniméterekre került a bilincs kinyitásától és kapkodni kezdte a levegőt. Minden idegszálával koncentrált és megpróbálta ugyanúgy ismét, a bilincs pedig hangos kattanással kinyílt. Emma annyira ledöbbent, hogy szinte lebénult a látványtól, ám mielőtt átjárta volna a győzelme feletti érzett eufória a megszólalt egy hang:- Hát te meg mit csinálsz!? - kérdezte emelte hangon a vörös hajú férfi kezében tálcával és tágra nyílt szemekkel bámult Emma kezére.
A nő hátán borzongás futott végig, amikor végre felfogta mi történik éppen. A férfi lehajította a tálcát a kezéből és iramosan lépkedett felé. Emma szinte bénultan nézett vissza rá, de ahogy a férfi közelebb ért, hirtelen ösztönösen megadásra utaló kézmozdulatot tett, hogy elejét vegye mindenféle erőszaknak, ám ekkor fordult a kocka. A csuklója kicsúszott a bilincsből és mindkét keze szabaddá vált. A férfi ütéshez lendítette a karját, mire ő reflex szerűen kitért az útjából. A férfi elvesztette az egyensúlyát a sáron és kis híján elesett. Emma kihasználta az alkalmat és őt megkerülve az ajtó felé indult, ám a feje hirtelen megrándult. A férfi megragadta a haját és annál fogva húzta le a földre. Emma pánikba esett és idegesen próbálta kiszabadítani magát. Kalimpálás közben valahogy egy szilárd és vastag tárgyat tapintott ki a földön. Megragadta és olyan erősen lendítette a férfi irányába, ahogy bírta. Csak utólag, amikor ellenfele a földre került tenyerét a homlokát szorongatva, akkor pillantotta meg, hogy egy törött deszka darab volt. A hőn áhított kijárat felé majdnem elhajította magától, amikor a férfi hangos nyögése kiabálásra váltott. Emma ismét megborzongott a félelemtől. Kétségbeesésében megragadt a deszkát és még kétszer lesújtott vele, mire a férfi végre elvesztette az eszméletét.

A kunyhó küszöbén túl az egész hihetetlen nagy butaságnak látszott. A benti ázott deszkák illatát felváltotta a tömény, tiszta vidéki levegő, s bármerre fordult, amíg a szem ellát, búzamező terült el, sík terepeken. Rádöbbent, hogy egy tanya közepén lehet két nagyváros között, de dél-Texasban ez alig jelentett többet egymásba érő termőföldeknél, amelyeket néhány autóút zárt le. Halvány sejtése sem volt róla, hogy tulajdonképpen hol és hová kellene eljutnia, méghozzá rövid időn belül.
“Itt aztán kiabálhatsz, amennyit akarsz” - mondta az egyik haramia a kezdetek kezdetén, de most nyert értelmet. Egyéb helyzetben bizonyosan értékelte volna a búzamező sötét sárga színét és a fényszennyezés nélküli csillagos ég találkozásának látványát, ám most másodpercek töredéke állt csak rendelkezésére, hogy döntsön: merre tovább. Megütötte a fülét a házban folytatódó veszekedést és lába megmerevedett a felismeréstől, hogy teljesen megfeledkezett a többiekről. Szerencsére mindannyian a házban voltak, de lehetett ez volna másképp is. 

Nem volt több idő töprengeni.
Futásnak eredt a búzamezők irányába, remélve, hogy a hosszú, fej fölé érő búzaszálak majd elrejtik őt az üldözői elől. A táblákat illetően azonban tévedett: búza helyett kukorica ültetvény volt, s a szálak levelei jobban vágtak, mint a papír. Szaladt és szaladt. Több heti mozgáskorlátozás után az első lépések során kificamodott a bokája, valahol idő közben elhagyta az egyik cipőjét, de megállíthatatlanul haladt előre. Már-már azt gondolta talán elég messzire jutott, amikor a rozsda hajú férfi hangja süvített át a pusztaságon, sokkal közelebb, mint amire számított. Innen a páni félelem hajtotta előre. 
Észrevettek - gondolta és gyorsított a tempóján. Remélte, hogy mire bárkinek feltűnik a hiánya jócskán messzebb lesz. Az ismerős rikácsolás pillanatok alatt a többszörösére duzzadt, majd autó ajtócsapkodás is csatlakozott hozzá. A nyomában voltak. 
Egy-két ember gyalog loholt utána a letaposott búza útján, de fényszóró is meg-megvillant a közelében. A sajátja mellett hallani vélte az üldözői gyors iramú lihegését a tarkóján. Emma nem adta fel. Nem adhatta fel. 
Lélekszakadva rohant előre, mert itt már nem csak a szabadsága, hanem a szökési kísérlet miatt várható megtorlás elkerülése is célként lobogott a szeme előtt. Az eddigi bánásmód alapján nem volt nehéz ugyanis elképzelni, mit tesznek vele, ha újra elkapják, s minden rémképzet erőt adott a következő lépéshez. A vékony balettcipője már félúton felmondta a szolgálatot. Az egyiket elhagyta, a másik talpát átszúrta valami és ő dobta el, majd kicsit sántikálva futott tovább és tovább. Rövidesen az egész, amúgy békés környék megtelt az üvöltöző férfiak hangjával, akik utána kiáltoztak, hogy megadásra szólítsák fel. Közben az üldözői a levegőbe lőttek és minduntalan kiabáltak, hogy álljon meg, különben lelövik, de eszébe sem volt. Vége. Nem volt mit tenni. 

Aztán oldalról váratlan ütés érte deréktájban, és elterült a földön. Amikor felnézett egy motort és utasát látta maga fölé magasodni és pillanatok alatt összegyűlt a teljes társaság. Igyekezett feltápászkodni, de akkor szemmagasságban megjelent előtte két pár bakancs, amelyből az egyik gyomortájon jókora rúgást mért rá. Ez volt a minimum azután, amit tett, ezt Emma is jól tudta. Azonban sajnos többet akartak az egyenlítésnél. Míg ő a hasát és az arcát védte a karjával a következő lépésre várva, egy másik ütés érte a hátát, hogy majd átlyukasztotta a tüdejét. Szinte fuldoklott a földön a megpróbáltatásai éppen hogy elkezdődött. Alaposan megverték, aztán valaki a vállára csapta, mint egy zsák krumplit és vissza vonszolta oda, ahonnan indult.

A kunyhóba érve lendületből ledobta a földre összekötözte a kezeit és figyelmeztette, hogy meg ne mozduljon, nem mintha ez négyük fenyegető jelenlétében egyáltalán eszébe jutott volna. 
- Mégis mit hittél, te szutyok!? - Rontott be Voroniv, miközben teli torokból üvöltött - Azt hiszed megszökhetsz? - Emma arcára köpött. - Jól bántam veled! Látod ezeket itt? Bármelyiknek odadobhatnálak, de nem tettem. Tudod miért nem!? Tiszteletből! - Ülő helyzetbe húzta Emmát, aztán a hajánál fogva hátrafeszítette a fejét. - Az a féreg le sem tagadhatná, hogy az ivadéka vagy! az egyik vakmerő és hülye, a másik simán ostoba. Hogy is taníthatott volna tiszteletre, amikor ő se tudja mi az! - Ezzel vissza lökte Emmát a többi férfi lába elé. - De majd én megtanítalak rá!
- Mondta, mire Emma kétségbeesetten kuporodott össze a földön, de Voroniv folytatta. - Amíg az idióta apád visszaszolgáltatja a pénzemet, te vagy a váltóm, te meg el akartál szökni. Olyannak látszom, aki hagyja kifolyni a pénzt a kezei közül? - Emma a fejét rázta. Voroniv a fejével intett az egyik kutyájának, mire az bólintott és elrohant. - Most pedig teszek róla, hogy itt maradj.
Emma minden ízében reszketett.
- Kössük gúzsba? - javasolta az egyik.
- Jobb ötletem van - vágta rá Voroniv. Közben mintegy végszóra az a déli kinézetű fickó is megérkezett, aki a motorjával elgázolta Emmát és átadott a főnökének egy alkar hosszúságú csövet. 
Voroniv a tenyeréhez csapkodta és fintorogva ugyan, de végül úgy látszott megelégszik vele. Emma reszketve és sírva várta a következő lépést, ám mielőtt végiggondolhatta volna mire kell a férfinak a cső, az hirtelen lesújtott vele a nő lábszárára. Emma lélegzete először elakadt a fájdalomtól és kicsordult a könnye. Egyedül egy fájdalmas nyögést hallatott, mire a férfi a másik lábát vette célba. Ám ekkor egy újabb társuk került elő.
- Uram! - szólt a férfi, s Voroniv érdeklődő tekintettel nézett felé. 
- Mi van? - kérdezett vissza.
- Van, egy kis problémánk - válaszolta az idegen akadozva és mivel a megszólított kérdőn nézett vissza rá, körbe nézett a jelenlévőkön, óvatosan hozzátette - a zsaruk… 
- Mond már! - harsogta.
- Elfogták McCleant… - mondta félénken. 
Voroniv megmerevedett és dühösen csapott le a fogoly lábszárára. Emma felsikoltott. 
- Most próbálj meg elfutni! - zárta le Voroniv a történteket és elviharzott. A többiek egyesével követték, míg mindannyian magára hagyták a foglyot. 

Habár az előbbi események hatására az érdeklődése jelentősen beszűkült, Emma még hallotta, ahogy odakint Voroniv a alaposan megszorongatja embereit. Hangja, akár az oroszlán üvöltése betöltötte a teret, s Emmának az jelentett némi megnyugvást, hogy az ő tortúrája - ha csupán átmenetileg is - egyelőre véget ért, magára hagyták, s ezúttal a figyelem máshová összpontosult. Erőtlenül nyöszörgött, ahogy a korábban felvett magzatpózból próbált kényelmesebb testhelyzetet felvenni a hideg, iszapos földön. Fázott és reszketett. Az egyébként is vékony, rongyos ruhái cafatokban lógtak meggyötört testéről. Ahogy a szíve zakatolása lassan elcsöndesedett, a zaklatottsága utat engedett földhöz ragadt fájdalmainak.. Törött sípcsontjai lüktettek, szájában halványan vér íze derengett. Arcán és hasa környékén vélt érzékeny pontokat felfedezni, miközben felült, és szemügyre vette szegényes birodalmát. Egy órával korábban átmeneti állapotként sokkal kevésbé tűnt kétségbeejtőnek, ám most, hogy a deszkák közül újabb vízcsepp csattant szét homlokán, egyre inkább tudatosodott benne, innen nincs menekvés. A jelek szerint George azóta sem jelentkezett érte, amennyire ismeri, miatta sosem fog váltságdíjat fizetni, a nővére, aki valószínűleg vele tartott, zokszó nélkül sorsára hagyná őt. Ha a rendőrség rá is jött mi történt, a semmi közepén aligha találná meg. Egyedül Fabient és Tamirát érdekelné a sorsa, de mit tehetnének Párizsból, amit a rendőrség még nem próbált? Az egyetlen esélye a spontán szökési kísérlet lehetett volna, ami az imént durván kudarcba fulladt, s hónapokba telik majd, mire eléggé rendbe jön ahhoz, hogy egy újabbat megkockáztathat. A szabaduláshoz minden jel szerint valamiféle csodára lett volna szükség. 
A rövid számvetés alatt mintha egyre mélyebben belesüppedt volna az iszapba, a csöpögő víz keveredett csordogáló könnyeivel, s a fagyos texasi levegő lassan átvette irányítást zúgó elméje felett, s mély álomba ringatta.

Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.