Nekem már túl késő!(?) - Reménysugár tévelygőknek

Mostanában egyre többször hallom fiatalabbak és idősebbek szájából egyaránt az alábbi nyomasztó kérdéseket: nem vagyok már túl idős nyelvet tanulni? Van értelme most egyetemre menni? Szakmát váltani? 



Persze minden eset más és más, és egy pillanatig sem állítom, hogy az én válaszom abszolút helyes, de a személyes tapasztalatom segíthet közelebb jutni a megoldáshoz.

Valamikor a húszas éveim közepén ébredtem rá, hogy a foglalkozás, amiről egész addig álmodtam egyáltalán nem passzol hozzám. Hiába erőlködtem, hogy olyan tulajdonságokat, alapvető készségeket sajátítsak el, ami belőlem hiányzott, időre-időre kudarcot vallottam. A bukás hordalékaként lassan megérkezett a kiábrándulás és a döntés, hogy más úton kell tovább haladnom. 

Utólag úgy látom, hogy a folyamat ami odáig elvezetett, a helyes irányba tett útnak csupán egy nagyon rövid szakasza volt.

Azzal, hogy a régi elképzelésemet végleg elengedtem számtalan más lehetőség nyílt meg előttem - legalábbis azt hittem. Huszonhat évesen szinte kizárólag idegenforgalomba és vendéglátásban szerzett tapasztalattal és végzettséggel elindulni a kreatív írás,  (és online marketing) felé mindenféle képzettség nélkül elég esélytelennek látszott még úgy is, hogy valójában a fiókom és blogom felé mindig is aktív voltam. A témák és ötletek sokaságától csak úgy zúgott a fejem, de ettől, és hogy a stílusomra, szókincsemre nézve rengeteg dicséretet kaptam még nem nevezhettem magam írónak.

Egyetlen dolgot tudtam, hogy nem tudok eleget (és ha őszinte akarok lenni, ez a mai napig így van). 

Mindig éreztem, hogy bár a családunkban és egykori baráti körömben ez egyáltalán nem volt jellemző, nagyon szeretnék diplomát szerezni, úgyhogy húszas éveim második felében (némi halogatás után) éppen életem legnehezebb időszakában újraérettségiztem, felvételiztem és megkezdtem egyetemi éveimet levelező tagozaton a Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar szakán. 
Mondanom sem kell talán, hogy a szakra beiratkozók közül szinte mindenki (egy-két nálam jóval fiatalabb csoporttársamat leszámítva) a második diplomájáért, csupán önszorgalomból, személyes érdeklődésből, vagy egy kis plusz tudásért kezdett el bejárni. Előképzettségben, de még az irodalom területén szerzett tudásukban is messze leköröztek engem, akinek nem volt több ismeret a fejében annál, mint amit a kereskedelmi szakközépiskola óráin magára szedett.



A csoporttársaimtól tehát a mai napig messze le vagyok maradva, a kortárs irodalom tele van nálam is fiatalabb, ismertebb tehetségekkel, de még a kevésbé híres írók legtöbbjének is legalább egyel több kiadott könyve, novelláskötete van, mint nekem; a blogom nézettsége (részben a hosszan tartó útkeresés és rengeteg változtatás miatt) jóval a béka feneke alatt van. Ezek a puszta tények. 

Bárki joggal megkérdezhetné, hogy akkor miért erőlködöm? Érdemes egyáltalán a "futottak még" kategória győztesei mögött kullogni előre? Érdemes bármikor is szakmát váltani, ha a B -, de talán a C -, D -, E - (stb.) -verziók ilyen sok munkával járnak mindenféle garancia nélkül?
Talán egyértelműnek látszik, de a válaszom (a fentiek ellenére is) egy nagy kövér igen!

Nagyon jó lehet, ha az ember már a kezdetek kezdetén pontosan tudja mit akar az élettől és tudatosan törtet a céljai elérése felé, de szerintem sokan vannak még hozzám hasonlóan, akiket egyszerűen képtelenek egyet választani a rengeteg érdeklődési terület közül, vagy akik sosem kerültek egy olyan támogató közegbe, ahol elegendő biztatás kaptak volna az álmaik megvalósításához, még ha az olyan megfoghatatlan is.



A saját szakállamon tanultam meg azt is, hogy az ember csakis akkor lehet a legboldogabb, ha azt teszi, amire teremtetett.

A keserű tények ellenére is, valahányszor beteszem a lábam az egyetem épületébe, vagy akár miközben e sorokat írom tudom, hogy azt teszem, amit KELL tennem. A "KELL" és a "MUSZÁJ" lehető legjobb értelmében. 

Lehet, hogy egyeseknek ez egy abszolút szakmaváltást jelent, lehet, hogy csak egy szakváltás előtt állsz, vagy arról van szó, hogy pl. negyven felett kezdenél el nyelveket tanulni. Mindegy! Ha nem is egyik napról a másikra, - hiszen a legtöbb földi halandó esetében nem áll egy pénzember a háttérben, hogy addig is fedezze az esetlegesen kieső jövedelmet - de lassanként forduljon rá arra a bizonyos, talán még kitaposatlan ösvényre, mert megéri!


2 megjegyzés:

  1. Motiváló egy írás volt. Sajnos én nem csak nem tudtam sose mi akarok lenni, sokkal helyesebb inkább azt mondanom, hogy állandóan elbátortalanítottak és elbizonytalanítottak mások abban, amivé válni akartam felnőttként. Művészeti középiskolába mentem, hogy majd én nagy művész leszek, hiszen imádok rajzolni s közben felfedeztem már akkor, hogy írni is imádok. De állandóan azt kaptam, hogy eme két terület éhező szakma, semmire se megy vele az ember és felejtsem el, jobban járok valami "értelmes" szakmával. Erre most 27 éves fejjel (12 év után) azt látom, hogy simán meg lehet élni az egyikből vagy akár mindkettőből, csupán sok szorgalom, kitartás, gyakorlás és türelem kell hozzá. Miután elhagytam azokat akik hátráltattak, rájöttem, hogy nekem mindig is ezen területek voltak amikre teremtve lettem. Már nem kételkedek abban, hogy lehetséges e és nem félek attól, hogy szó szerint éhen halok, mert azt választottam amit szeretek. Sajnos elhanyagoltam az iskolát és ideiglenesen olyan szakmát kellett tanulnom, amit nem szeretek bár... ki tudja? Úgy vélem eme tudás, ahogy sok más is, csak hasznos lehet és elősegíthetik majd a további boldogulásomat.
    Csupán... ha sokkal jobban kitartok már akkor az álmaimért, már sokkal előrébb járnék. És nagyon bosszant a gondolat, hogy hagytam azt, hogy lebeszéljenek és befolyással legyenek rám. Hiszen én tudom, hogy mit akarok az én életemtől, nem mások.

    Csak remélni tudom, hogy nem késő. Hiszen, sose az. :) Hetven évesen is járnak egyetemre és igazság szerint, nem is baj az. A tanulás alapvetően olyan dolog, amit az ember haláláig tud csinálni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Cathreen!
      Örülök, ha tudtam segíteni és az írásom kicsit előremozdított a céljaid elérése felé. :) Úgy vettem észre, nagyon hasonló cipőben járunk - pl.: én is rengeteg olyan szakmában dolgoztam, ami látszólag nem passzolt hozzám, de a tapasztalatot, amivel gazdagodtam senki sem veheti el tőlem, és a későbbiekben is tudom majd valamiképpen kamatoztatni, és úgy gondolom a Te esetedben is biztosan így lesz, bármiről is legyen szó.
      Mindemellett viszont továbbra is arra biztatlak, hogy tedd azt, ami a zsigereidben van, még akkor is ha ez egyelőre csak annyit jelent, hogy munka után szabadidődben tudsz a szenvedélyednek hódolni, úgy is nagyon megéri!

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.