Szemezgessünk! Egy elfeledett Austen-regény: A mansfieldi kastély

A Büszkeség és balítélet után A mansfieldi kastély igazi mélyrepülés volt az Austen-regények tekintetében. Kérdés, hogy a csalódás tett-e akkor a kárt az írónővel való kapcsolatomban, mint Edmund és Mary bimbózó viszonyában Crawford ténykedése. Majd az idő eldönti...




Értékelés

(A szöveg cselekményleírást tartalmaz!)

A fülszövegben olvasottakkal ellentétben Fanny Price-t nem nevezném éles eszűnek, de még csak azt sem állítanám, hogy jó megérzésekkel bírna, és egyáltalán nem merészkednék odáig, hogy megpróbáljam összehasonlítani Elisabeth Benettel, ahogy Edmund Bertram sem érhet fel Darcy-hoz.
Pedig a képlet A mansfieldi kastély lakói esetében is nagyon hasonlítottak a Büszkeség és balítéletben olvasottakhoz: adott egy szegény származású lány, egy gazdag úriember, megjelenik a szégyellni való családi háttér, egy kicsapongó, rossz életű csábító, egy-két lányszöktetés stb...  Ilyen szempontból egyáltalán nem kaptam tőle sok újdonságot, de még izgalmat sem.

Nagyon együtt tudtam érezni szegény Fannyval, akit csak ide-oda cibál a sors, a körülmények és a kibírhatatlanul idegesítő öreg szipirtyó nagynénje, Norrisné. Ha sajnos nem látnám, hogy - ha nem is ennyire szélsőségesen is, de - a való életben tényleg léteznek ilyen emberek, fel sem tudnám fogni, hogy lehet valaki ennyire velejéig rosszindulatú, keserű és irigy (?) legyen. Egyszer olyasmit olvastam, hogy ha az olvasó képes azonosulni a főszereplővel az már fél siker, esetünkben viszont ezzel még a negyede sem volt meg.





















Henry pálfordulása a történet közepe felé, (ami az egyetlen érdekes fordulat lehetett volna), még engem is megtévesztett egy kicsit. Már-már tényleg elhittem neki, hogy megváltozott, hogy őszintén Fannyt akarja teljes szívéből és együtt érnek révbe. Örültem volna, ha ez igaz lenne, akkor is, ha végül nem a főhősnő mellett köt ki, ám minden biztató fejlemény ellenére is Crawfordban egy újabb Wickhamet láttunk viszont. A regény végkifejlete szinte minden egyes karakter esetében kiábrándítóan hatott.

Olvasás közben, látva, hogy a regény nagyján már túl vagyok, nagy meglepetésként ért a két leányszöktetés, de még ennél is jobban, hogy egészen az utolsó oldalakig csak sejteni lehetett a végkifejletet, amit egyébként igen könnyedén és szűkszavúan bonyolított le az írónő. Lehet, hogy a rohanó világunk hatása, de szerintem felesleges volt ekkora felvezetőt írni egy olyan szerelmes történethez, amelynek a valódi - egyébként is igen langyos - mámorát csupán fejben továbbgondolva van lehetőség átélni.
Ám még ezt is megbocsátottam volna, ha legalább a végén a két főhős között mégis felcsap valamiféle szikra. Ha volt is a szenvedélynek valami kicsiny parazsa a regényben, az csupa olyan személyek között világlott ki, akik végül mégis elhidegültek, eltávolodtak egymástól, s valljuk be Edmund nem rajongott Fannyért. Egymásra találtak ugyan a legvégén, de ez csak egyfajta beletörődés volt részéről, nem pedig az, amire (vagyis akire) kezdettől fogva a kezdetektől fogva vágyott.




Mindent összevetve: úgy gondolom nem véletlenül tartozik A mansfieldi kastély a kevésbé ismert és sokkal kevésbé Austen-regények közé. Mielőtt a saját értékelésemet papírra (illetve munkalapra) vetem el szoktam olvasni a többi könyvmoly értékelését az adott műről, ahol sok, az enyémmel egybehangzó véleményt találtam: a regény hatalmas csalódást okozott, de talán mégsem annyira, hogy végleg elszakadjak a Jane Austen alkotta különös világtól. 




(képek forrása: imdb)

Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.