Emma sztori - 4. rész


McClean szájából csak úgy záporoztak a szitkok, ahogy Paul lerántotta a szájáról a ragasztószalagot. Fokozódó türelmetlensége aligha lehetett meglepő, hiszen az elmúlt tizenkét órában, a beadott nyugtatók hatására alaposan kipihenhette magát, még ha nem is a legkényelmesebb formában. Jól tudta, kivel akadt dolga, és a történtek alapján könnyen kikövetkeztethette, hogy újdonsült fogva tartójának köszönhette rövidre szabott szabadságát is.

***

Ha lett volna egy listája azokról, akiket megmentője szerepébe képzelt, Paul a végén szerepelt volna valahol Teréz anya és Abraham Lincoln között. Álmában sem hitte volna, hogy miután a nyomozó olyan erőszakosan faggatta a kihallgatás alatt, éppen ő lesz, aki kósza cellakulcsot csempészik be hozzá, és lekapcsolja a központi generátort a rendőrösön, hogy kényelmesen megszökhessen onnan. Gyakorlatilag szabad utat adott neki, s McClean két kézzel kapott a remek lehetőség után.
Nem volt ugyan gyakorlott szökevény, de a lélekjelenlétére most is támaszkodhatott szorult helyzetében. Így, miután a pislákoló fényben a teljes sötétség előtt felmarkolta a kulcsot, arra is volt gondja, hogy megszerezze a leütött cellaőr szolgálati fegyverét. Biztos, ami biztos. Ugyan az áramkimaradás csupán néhány percig tartott, bőven elégnek bizonyult ahhoz, hogy az őrsön kialakult káoszt a maga javára fordítsa. A hiánya csakhamar feltűnést keltett és valamennyi egyenruhás a nyomába eredt s akaratuk ellenére is a kijárat felé terelgették a szökevényt. Az épület előtt jobb ötlete nem lévén, bevágódott az első útjába kerülő rendőrautóba. Épp nekilátott volna zsivány módra beindítani az autót, amikor észrevette, hogy a slusszkulcs varázslatos módon ott lóg a helyén, mintha csak rá várt volna.
Vajon mindezt Voroniv rendezte volna el? - gondolkodott, bár sok ideje nem jutott rá. A rendőrök üldözőbe vették, és igen szívósan ellenálltak trükkjeinek. Ahogy kiért a két város közötti semmi közepére, már-már attól tartott, hogy nem fogja tudni őket lerázni, de legnagyobb meglepetésére, egymás után maradtak el mellőle.
Éppen idejében.
A műszerfalon pirosló jelzőfény a tank ürességéről árulkodott, és igen kínos lett volna emiatt az út közepén bevárni a zsarukat. Ám így is rögtönöznie kellett. Úgy döntött, továbbmegy amíg legalább a lendület viszi, lehetőleg minél messzebb, míg talál egy félreeső helyet, ahol leparkolhat és elrejtheti a kocsit. Ha már mindenképp gyalog kell folytatnia útját, jobb, ha nem találják meg egyből, hátha ezzel is nyerhet egy kis egérutat - a hatóságok és titokzatos őrangyala elől egyaránt. Hiszen, ha csupán egy leckét is tanított neki a XX, hát ez volt az: a segítségnek - bárhonnan érkezik is - előbb-utóbb ára lesz. Miközben így tűnődött, egy drótkerítéssel elzárt területre bukkant az úton. Régi, elhagyatott roncstelep lehetett, félig leszakadt kapuval. Más lehetősége nem lévén, kissé vonakodva bár, de behajtott a rozoga drótkerítés mellett és gurult egyre mélyebben előre, mígnem a visszapillantó tükrében egy másik kocsi fényszóróját pillantotta meg. Fél kezével az őrtől lopott pisztolyhoz kapott, ami az üldözés kezdete óta farmernadrágjából kilógva nyomta a hátát. Lassan lavírozott előre a feltornyozott roncshalmok labirintusában, hogy időt nyerjen. A fegyvert a két térde közé fogta és kihúzta a tárat.
- Üres - suttogta maga elé elhaló hangon, de akkor újabb kellemetlen meglepetésként az átláthatatlan szemét között egyre szűkülő ösvény elzárult előtte. Csapdába esett. Pár centit még hagyta az autót gurulni, mintha volna bármi értelme, majd a töltetlen fegyverrel a kezében kipattant belőle. A reflektor szinte teljesen megvakította, de a fényáradat láttatni engedte, ahogy a férfi sziluettje rajzolódott ki vele szemben. Ami ezután történt másodpercek műve volt. Az idegen kiszállt, és McClean fülét egy fegyver kibiztosításának hangja ütötte meg. Nem volt mit tenni. Valami elfuserált blöff gyanánt előre lendítette a pisztolyt a kezében. Lövés dördült. Mire McClean észbe kapott, egy golyó szétroncsolta a kulcscsontját és földre terítette.

egközelebb egy dohszagú garázsban tért magához. Csuklóit gyors kötözők tartották szorosan a karfa mellett, gyengébb pillanataiban fejét az előtte álló öreg faasztalnak támasztotta. Bőven akadt ideje töprengeni és megtalálni a megfelelő szavakat a legközelebbi könnyed-laza diskurzushoz, aminek végre elérkezett az ideje. Némi elégtételt érzett, ahogy Paul idegesen tesz-vesz körülötte. Örült volna, ha kiderül, valamiképpen mégis sikerült keresztülhúznia a nyomozó úr tervét, még ha ez egy golyóba került is.

***

McClean gyanakvása megalapozott volt. Paul úgy tervezte, hogy távolról követi McCleant míg elvezeti a megbízójához. Csakhogy túlbecsülte a férfi képességeit. Az autósüldözés túlságosan hosszúra nyúlt, és mikor úgy tűnt, hogy a morzsáit szóró Jancsi jármű nélkül maradt, kockázatos lett volna továbbra is magára hagyni. Maradt a B-terv.

El tudta képzelni mekkora igyekezetébe került erővel megszólaltatni a hangját, amikor végre megtörte a csendet. 
- Szóval ez a maguk módszere - kezdte McClean. - Ha szabályosan nem megy, jöhet a kerülő út, igaz? A jólfésült kis kollégái tudják, hogy mit tett?
Paul a válla felett válaszolt, miközben továbbra is a másik asztalnál ügyködött.
- Inkább magaddal foglalkozz. Az idő nem neked dolgozik. 
- Úgysem mondom el, hol van Voroniv.
- Az jó, mert nem érdekel - vetette oda Paul. McClean döbbenten felszisszent.
- Hát akkor mit akarsz?
- Több dolgot is, ami azt illeti -  válaszolta Paul, majd kisvártatva hozzátette - De kezdjük a nővel.
- Megint az a nő! - csattant fel a fogoly, hiszen ez a téma már ismerős lehetett neki a kihallgatásról. - Sánta és vézna, mint egy csontváz. Találsz jobbat is - mondta.
Paul szeme összeszűkült.
- Hol van? - kérdezte lassan és tagoltan, McClean fölé magasodva.
- Semmire sem mész vele, ha megmondom. Nem sokáig lesz már életben, ha Davis továbbra sem jelentkezik.
Paul sóhajtott.
- Ne nézzük egymást madárnak - mondta, - George Davis, ha akarna sem tudna jelentkezni, mert már régen föld alatt van. Vagy inkább valahol a tenger fenekén? Az egész rablást ti szerveztétek meg Voroniv ellen. És ez a szerencsétlen vitte el a balhét.
- Nahát! Tényleg nem vagy kispályás.
- Nagyobb szeletet akartatok a tortából, és mivel a nagyfőnök nem volt hajlandó megadni, őt próbáltátok megkopasztani. Miután meglett a szajré, Davis vitte el a balhét.
- Csakhogy a pénzből sosem láttam egy fityinget sem! - csattant fel McClean. - Mind egy szálig eltűnt!
- Eszerint, kicsit korai volt eltenni Davist láb alól...
- Hogy érti ezt? Mégis nála volt? - kíváncsiskodott McClean, de választ nem kapott.
elkapta McCleant, és a torkába mélyesztette az ujjait.
-  Hol van a nő? - kérdezte fenyegetően, de a fogoly részben meglepettségében, részben makacsságból, a hatásos fellépés ellenére is mélyen hallgatott. Paul jelentőségteljes lépésekkel a munkaasztalhoz sietett. Amikor egy méretes fúróval a kezében ismét megfordult, eddigi készülődése immár McClean előtt is világossá vált. Paul levágta az előtte fekvő asztalra. A szerszám csattanása a garázs minden zugát betöltötte. Ha a fogoly össze is rezzent kissé, mereven állta fogva tartója tekintetét. Utóbbi nem is teketóriázott sokáig, bedugta a fúró zsinórját a konnektorba, és a férfi kézfeje fölé tartotta, aki idegesen fészkelődött.
- Csináld csak, úgysem beszélek! Ha megtudják, hogy bármit mondtam, elevenen megnyúznak!
- Ha ez a kívánságod, erre itt is sort keríthetünk. Hol van a nő!?
- McClean tekintetét Pauléba fúrta. Makacsul hallgatott.
Paul sóhajtott. 
- Hát jó - mondta és a bekapcsolt fúró fejet a férfi lekötözött kézfejének nyomta. Alig telt el egy másodperc, mire McClean felordított.
- Elég!
Paul felemelte a fúrót, mely továbbra is baljósan zúgott a férfi feje mellett. 
- Hol van a nő!? - kiabálta Paul.
- Elmondom, de csak neked! Nem szólhatsz a zsaruknak!
- Ha következő szavad nem egy helyrajzi név vagy cím lesz, kilyuggatom a tetves mancsodat! - üvöltötte Paul. 
- Lehet, hogy még Voroniv is ott van és… - kezdte volna McClean, de Paul újabb fúrásra készült. A fej még alig súrolta a bőrét, felkiáltott.
- Az SM Ranchen, a ház melletti kunyhóban van, ha még nem vitték máshová. És persze, ha még él.
Paul letette a fúrót, majd McClean székének támaszkodva folytatta: 
- Csak mondom, hogy senki nem tudja, hogy itt vagy, és senki nem is jár erre. Ha csapdába csalsz, itt döglesz meg! 
- Nézd öreg, ezt te akartad. Én csak azt tudom, hogy legutóbb ott voltak. Ennyi!
- Mindegy. Hogy találok oda a ranchra?
Miután Paul megszerezte az információkat, mindent visszaállított a garázsban abba az állapotba, amiben korábban volt. Nem volt valószínű, hogy ilyen állapotban az új barátjának lenne ereje szökni, de biztos, ami biztos. Lekapcsolta a villanyt, de utoljára még odaszólt neki. 
- Kezdhetsz imádkozni, hogy életben legyen, különben tényleg megnyúzlak! - mondta, majd kiviharzott a helyiségből.

***

Paul gondolatai vadul cikáztak. McClean szavai Emma esélyeit illetően, azonnali indulását sürgették, azonban a józan ész több megfontoltságot követelt. Valójában kicsit sem érte volna váratlanul, ha kiderül, igyekezete megkésett és felesleges volt, bár minden porcikája tiltakozott a gondolat ellen. Azt már a nyomozás első perceiben is világosan látta, hogy Emmát az apja megzsarolása végett rabolták el, s ha az eltelt néhány hét alatt nem sikerült megtalálniuk Davist, - ami több, mint valószínű -,  vagy ha egyszerűen a füle botját sem mozdította nevelt lányáért, jobb nem belegondolni, miért tartották életben ilyen sokáig.

Küldetését megannyi “ha” és kérdőjel övezte, mely többféle veszélyhelyzet kialakulását vetítette elő. Többek között aggasztotta, hogy minden információja egy fogvatartott és megkínzott embertől származott. Az olyanokról ugyanis elterjedt, hogy nem megbízhatóak. Ki tudja, hogy nem az oroszlán barlangjába készül-e éppen besétálni, Emma ott van-e még, ott volt-e valaha, vagy talál ott egyáltalán bármit. S ha őrzi ott valaki, vajon hányan, milyen fegyverekkel? Ő hogy lehetne képes egyedül szembeszállni velük, megtalálni a nőt, és vele együtt élve kijutni onnan?
Túl nagy falatnak ígérkezett ez neki első nekifutásra. De hát nem erre számított, amikor megszöktette McCleant? Ha akart, sem térhetett volna vissza a rendes, megszokott világába. Előbb-utóbb a szökéssel kapcsolatos belső vizsgálat is eredményre jut, és talán élete végéig rács mögé kerül. Nem, innen már nem volt visszaút. Tudta, egész hátralévő életében bujkálnia kell majd, álnevekkel, hamis papírokkal, távoli országokban. De igazából mit is veszített ezzel? A gyászt? A magányt? Az örökké meg nem szűnő gonoszságot, ami állandó munkával látta el? Fárasztó megkötésekkel eljárni olyan emberekkel szemben, akik semmiféle korlátot nem ismernek és semmilyen istent nem tisztelnek? Emma Davis inkább haljon meg valahol gyilkosok keze által, mert Paulnak nem volt joga nyomást gyakorolni egy McClean-féle bűnözőre? Vagy másképpen: Emma élete mitől ér kevesebbet, mint McCleané vagy bármelyik másiké, akik a tönkretételén fáradoznak?

Paul idegesen behajigálta a kocsiba, ami a keze ügyébe került, úgymint az elemlámpa, plusz töltények, kötél, kés, vizes palack, gázspray, pokróc, és még jó néhány apróság, konkrét cél vagy elképzelés nélkül. Néhány percig a térképet böngészte lehetséges megközelítési és menekülési útvonalak után, majd nagy nehezen elindult. Már hajnali fél kettőre járt az idő. Alig maradt ideje napkeltéig, és aggódott, hogy a legrosszabb pillanatban vész el az éjszaka által nyújtott természetes álca. A mérföldeket róva egyre kevesebbet gondolt arra, hogy McClean felültette és senkit sem talál a helyszínen, és egyre többet arra, hogy Voroniv embereivel, talán magával Voronivval is szembe kell majd néznie. Ami azt illeti, Paul egy pillanatig sem hitte, hogy McClean túloz, amikor azt mondta, a bandavezér képes lenne elevenen megnyúzatni, s biztosra vette, hogy ő mint rendőr, ennél is különlegesebb elbánásra számíthatna, ha a kezük közé kerülne.
E cseppet sem biztató jövőkép mögött halványan derengett a keskeny útszakasz, ami tulajdonképpen a ranch egyetlen be- és kijárataként szolgált. Körülötte, míg a szem ellát, búza- és kukoricamezők terültek el. Lekapcsolta az autó fényszóróját és megfontoltan gurult tovább előre. Szerencsére az út mentén a megérett búzaszálak takarták, de a félig dombtetőn fekvő házat így is, csaknem lehetetlennek látszott észrevétlenül megközelíteni - legalábbis autóval. Paul - amennyire egy búzatábla szélén ez megoldható -, félreállt, magához vett egy elemlámpát valamint a fekete piacon vásárolt sorszám nélküli fegyverét és gyalog indult tovább. Ahogy közeledett, a bátorsága egyre inkább kezdett visszatérni, ugyanis egy árva lelket sem látott a ház körül, és ami fontosabb: egy jármű sem állt kint. Egyedül a fa tákolmányt látta messziről, amit McClean említett, bár “kunyhó” és “pajta” szavak túlzóan hatottak egy összeomlás szélén álló tüzelő halmazra nézve. A körülmények ellenére a tapasztalt nyomozó még nem vont le elhamarkodott következtetéseket és távol állt attól, hogy elővigyázatlanságból veszélybe sodorja magát, ezért kerülő úton közelítette meg a házat. Elég furcsán érezte magát, miközben az akadémián tanult módszereket a szabályos kereteken kívül alkalmazta, de inkább az rémítette meg, hogy ugyanakkor szándékai tudatában egyáltalán nem érezte természetellenesnek vagy helytelennek, amit tesz.
A következő lépésével a ház falához simult és macskaléptekkel osont az ablakok alatt a hátsó bejárat felé, majd óvatosan megkezdte a behatolást ahogy azt más esetben egy egész csapattal a háta mögött tenni szokta. Lépésről lépésre valamennyi helyiséget alaposan átnézett. Benyitott a folyosóról nyíló ajtókon, miközben előre és hátra is figyelt, nehogy valaki meglepje. Perceken beül azonban be kellett ismernie, hogy a helyszín felderítésekor bemutatott koreográfia, ha volt is haszna, egyedül gyakorlásra volt jó. A ház ugyanis teljesen üresen állt. Lassan a szíve is, amely eddig hol vadul zakatolt, hol kihagyott egy-két ütemet, kicsit egyenletesebb tempóra váltott. A hátán csurgott a hideg verejték az esetleges összecsapás gondolatától is, bár így a helyzet másik kellemetlen lehetőségével kellett szembenéznie: elkésett. A legnagyobb szobában - ez szolgálhatott nappali gyanánt - szerteszét hevertek üres pizzás dobozok és sörösüvegek, mintha éppen az imént tartotta volna Voroniv sleppje szokásos esti tivornyáját. Kicsit körbenézett az ottfelejtett tárgyak között. A lelkiismerete, ami továbbra is a hivatalos szolgálat felé húzta, unszolta volna, hogy jelentse valakinek a helyet, amit talált. Ha soha többé nem térnek vissza, rengeteg ujjlenyomatot és esetleges nyomot rejthet, de tudta, sehogyan sem tudná ezt úgy megtenni, hogy magát le ne buktassa. Aztán eszébe jutott, hogyan fog megszabadulni McCleantől, és egyáltalán merre kereshetné tovább Emmát. Immár határozott léptekkel indult vissza a kocsija irányába, de ahogy elhaladt a bizonyos kerti sufniszerűség mellett, csak nem tudta megállni, hogy legalább be ne pillantson.

Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.