Emma sztori - 5. rész



Az ajtó recsegve nyílt ki. Az elemlámpát maga előtt, másik kezét a pisztoly markolatán tartotta. Figyelmesen végigjáratta tekintetét az apró helyiségen. A keskeny kunyhót emberi eredetű szagok már-már émelyítően erős keveréke töltötte be. A lazán rakott deszkák között beesett az eső, így a kunyhó homokos talaja szinte sártengerré változott. Paul undorral szemlélte a helyet, mikor hatalmas meglepetésére egy határozottan emberszerű lényt pillantott meg a földbe süppedve. Leguggolt mellé és a zseblámpáját a talpára állította, míg maga felé fordította a fehér rongydarabot viselő csontsovány teremtmény fejét. Olyan finoman ért hozzá, mintha attól tartana, hogy eltörik, vagy szétporlad a kezei között. A női arcon két nagy, szinte fekete írisz csillant meg. Tekintetétől zavarba jött - egy ilyen, mindkettejük részéről méltatlan első találkozásra nem volt felkészülve. Némi zavart hebegés után végül bemutatkozott, majd hozzátette:
- Most már minden rendben. Azért jöttem, hogy kivigyem innen! - Bár ahogy kimondta, maga is rájött, hogy ezt az olcsó és sablonos szöveget, mintha valami zs-kategóriás akció sorozatban hallotta volna. Nem lepte meg, hogy a kijelentése válasz nélkül maradt.
Azonban, ahogy feljebb emelte volna, Emma karján valami megzörrent.
Hát persze! Paul csak most figyelt fel rá, hogy a nőt a tákolmány egyetlen tartóoszlopához bilincselték. A férfi eddig nyugodt lelkiállapotát valami furcsa, pánikszerű érzés váltotta fel. Érkezésekor nem hitte, hogy számíthat még társaságra, ám ahogy a percek ilyen szaporán, de eredménytelenül teltek el, mindenben kételkedni kezdett. És ha McClean kiszabadult, és figyelmeztette a társait? Talán rájött, mire célozgatott neki Emmával kapcsolatban, amikor megkínozta? Vajon ezek után, - talán már csupán ex- - rendőrként mire számíthat tőlük? Odakint a felkelő nap első sugarai terpeszkedtek a horizonton, az autója még mindig a háztól messzebb, az út szélén várakozott.
Legjobb lenne, ha elmenekülne, amíg lehet.
Nem! Azzal értelmetlenné tenné minden eddigi törekvését.
Mély levegőt vett.
Tudta, hogy kulcs nélkül is pillanatok alatt ki tudja pattintani a zárat, csupán egy megfelelő eszközre lenne szüksége hozzá. hozzá. Szinte reszkető kézzel nyúlt a zsebeibe alkalmas tárgy után. Egy vékony drótdarab, vagy bármi hasonló megfelelt volna a célnak, de nem volt semmi. Tekintetével körül pásztázta a helyiséget, hátha a kunyhó egyik deszkájából egy vékony szöget talál, de a lassú napkelte ellenére is túl hosszú ideig tartott volna megtalálni.
Nem tölthetem ezzel az időt. Vissza kell mennem házba.
- Kérem… - hangzott Emma erőtlen próbálkozása. - víz…, vizet…
A nő kérése mintegy hideg zuhany, kizökkentette Pault addigi merev eszmefuttatásából. Akármi is lesz, ki kell őt vinnie ebből a lyukból.
- Mindjárt visszajövök! - hangzott az ígéret, kissé elhamarkodottan.
Csakhamar rájött, hogy a házban minden csapból valami zavaros, víznek aligha nevezhető saras lötty folyt, amivel még egy állatot sem itatott volna meg.
Miféle emberek hagynak megkötözve egy szerencsétlen nőt étlen-szomjan egyedül, meghalni a sárban!? - kérdezte magában.
Maradt a másik megoldandó probléma: a bilincs. Hamarosan talált is egy a célnak megfelelő tárgyat és szélsebesen indult vissza a faház felé, amikor kintről kocsiajtók csapódásának hangjára lett figyelmes.
Valaki érkezett. Vajon a XX tagjai, vagy máris a rendőrség?
Hirtelen, megállt benne az ütő. Ha magát és a nőt is életben akarja tudni, most gyorsan kell cselekednie, bármi történik is, nem veszítheti el a fejét. A gondolatok és lehetséges változatok forgatókönyvei hulló adathalmazként zúdultak keresztül az elméjén. Minden esetben az első és legfontosabb feladata volt kideríteni kikkel áll szemben, hány autóval jöttek, körülbelül hányan vannak, és merről közelítenek a ház felé - tehát nekilátott ennek. Zsebre vágta a bilincszár nyitogatáshoz összeszedett vackokat, a zseblámpát, és feltekerte a fegyverre a hangtompítót. Az egyik ablakon át látta, hogy a hátsó ajtó felé indultak el, de egyvalaki a négy terepjáró egyik csomagtartójában matatott. Paul, a másik ajtó felé ment. Ha összefut azzal az alakkal, feltűnésmentesen és könnyedén le tudja szedni. A csoport belépésével egy időben csukta be maga mögött az ajtót, és az épület sarkának és a sufni takarásában figyelte az idegent, aki deréktól felfelé teljesen eltűnt a csomagtartóban. Türelmetlenül várta, hogy végezzen, de úgy tűnt, esze ágában sincs csatlakozni a többiekhez, Paulnak azonban mielőbb lépnie kellett. Szerencsére, egyelőre észrevétlen maradt, de ha egyiküknek eszébe jutni a sufni felé menni és megpillantja a nyitott bejáratot, azonnal lelepleződik.
A rögtönzött parkolóra túlságosan jól rá lehetett látni a nappali ablakából, így messziről nem lőhette le a kint maradt férfit észrevétlenül. El kellett onnan csalogatni, mégpedig úgy, hogy majd a holttestét is könnyen eltüntethesse szem elől. Mire felfedezik, ők már messze járnak - gondolta. Paul felkapott a földről egy rövidke, alig tíz centis vascsövet, odacsapta egy kőhöz, és előre elgurította. A házból nagy ricsaj szűrődött ki, ők nem hallhatták, de a férfi felfigyelt az éles hangra. Félbehagyta a matatást és a sufninak vette az irányt. Rögtön arra gyanakodott, hogy a nő csapott zajt valahogyan, és bement. Igen elcsodálkozott, amikor megjelent mellette Paul, és mire kettőt pislantott agyonlőtte. 
Emma halk sikolyt hallatott ijedtében, és minden ízében reszketett, mialatt Paul a sufni hátsó részébe húzta a holttestet.
- Mindjárt visszajövök! - ígérte újra, ezúttal magabiztosabb hangon. Végre kirajzolódott a fejében egy terv, amire büszke volt.

Paul tényleg elégedett volt a megoldással, de ha legalább utólag őszintébb lett volna magához, kénytelen lett volna bevallani, hogy fele ilyen jól sem sült volna el az egész, ha a szerencse az ő oldaláról a bűnözők mellé pártol...
Lopakodva végigjárta a terepjárókat és sorban kivette a kulcsot mindegyikből, kivéve azt, ami a legközelebb állt a sufnihoz. Ezt, úgy döntött, egy kicsit kölcsön veszi, amíg le nem érnek Emmával a saját kocsijához. Visszaszaladt a sufniba, óvatosan felsegítette őt.
- Tud futni? - kérdezte tőle, mire Emma megrázta a fejét.
- Nem baj, megoldjuk - mondta, bár elsősorban saját magának.
Felvette Emmát és az autóhoz sietett vele. Emma pillekönnyűnek bizonyult, és úgy simult bele a megmentője karjaiba, mint a kiscica a meleg takaróba. A helyzet félreérthetőségéről elvonta figyelmüket a veszély, mely Damoklész kardjaként lebegett felettük. Az egyre világosodó hajnali félhomályban Paul szinte behajította Emmát a hátsó ülésre, de erre a házban is felfigyeltek. Hallotta az artikulálatlan kiabálás hangját és az ezt követően többen megindulnak kifelé. Csattogtak a fegyverek, amint sorban kibiztosították őket és el is dördült néhány lövés mielőtt Paul idegesen a volán mögé vágta magát.
- Bukjon le! - kiáltotta Emmának.
Többen próbálták útját állni, de egy-két gázolás után belátták, hogy ezzel nem érnek célt. Mások az autóra lövöldöztek, megint mások meglepetten vették észre, hogy kulcsok híján képtelenek azonnal utánuk menni, bár ez sajnos nem jelentett végső győzelmet a menekülők számára. Paul szélsebesen száguldott lefelé a földúton a saját terepjárója irányába, azonban mielőtt átültek volna a kölcsön autóval keresztbe állt az úton, hogy ezzel is időt nyerjen.

Miután elhagyták a tanyához vezető földutat, a sík terepen Paul tövig nyomta a gázt. Lehetetlennek tűnt, hogy ilyen könnyen megúszták. Mire Voroniv emberei átverekedték magukat az Paul állította akadályokon, sikerült olyan messzire jutnia, hogy nyomát sem érték. Hatalmas kerülővel vezetett hazáig, mialatt Emma a hátsó ülésen pihent. Legalábbis látszólag. Valójában Paul egész úton a tarkóján érezte a tekintetét, és szinte hallotta a megannyi kérdést, ami fejében zakatolhatott, mégsem tett fel egyet sem. Köszönettel, bár érezhetően gyanakvással kiitta a fél literes vizes üveg tartalmát, amit Paul a kocsiban tartott, majd miután útközben megálltak egy vegyesboltnál, hogy vegyen neki még, további fél litert is elkortyolgatott, s végül elaludt. A nő viselkedésből sokkal többet leolvasott, mint amennyit elárult magáról, de ezt még így is kevesellte. Egyelőre lefoglalta a megkönnyebbülés és az alapvető szükségletei. Bármit elfogadott tőle, ahogy egy jó ideje mindent elfogadott, ami érte. A ruhái szanaszét szakadtak rajta, nadrágja jóformán nem is volt. Paul borzasztó állapotban talált rá, de hihetetlen megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy még éppen időben. Azonban könnyen meglehet, hogy az ő és Emma szándékai hosszú távon jelentősen különböznek majd.

***

A reggeli napsütés kellemes meleg sugaraival Emma arcát simogatta, mégsem ébredt fel. A csendes lakónegyed éppen hogy ébredezett, amikor Paul leparkolt a feljárón. A garázsajtó látványára felfordult a gyomra, és hirtelen letaglózta a gyengeség. Jó ideje szenvedett az éhségtől, ám az események újra és újra elterelték a figyelmét korgó gyomráról. Homloka verejtékben úszott, keze reszketett. Néhány percnyi gondolkodási idővel egybekötött pihenőjének egy hangos dudaszó vetett véget. Észre sem vette, hogy rádőlt a volánra, de a véletlen szerencsésen alakult. Enyhén szólva is furcsa és megmagyarázhatatlan jelenség lett volna, ha a maga részéről is csapzott külsejű nyomozó a karjában visz egy eszméletlen nőt a házába.

Emma félénken tekintgetett körbe az émelyítően avokádó zöld helyiségekben, mialatt a nappali mögött, a lépcsőn át Paul az emeleti hálószobájába vezette. Az apró szobából, ahol csupán egyetlen ágy és egy-két szekrény állt, külön fürdőszoba nyílt. Fürdőszoba, ágy… Csupán Paul jelenléte miatt igyekezett minél jobban elrejteni feltörni készülő érzelmeit.
- Hol vagyunk? - kérdezte a nő elfúló hangon.
-Ez az otthonom - felelte a férfi. Emma ettől tartott. A pozitív fejlemények ellenére is szorongások között nézte, ahogy Paul mindenféle holmit készít neki elő. Nem mert kérdéseket feltenni. Magának sem. Azonban elhatározta, hogy itt sem maradhat sokáig. Még egy óvatos célzást megengedett magának.
- Mindenkit idehoz, akit megment? - kérdezte, mintegy mellékesen, de közben Paul reakcióit figyelte. Ő viszont rá sem pillantva, lazán azt felelte:
- Csak ha fontos - majd néhány ruhadarabot, és egy fekete zsákot adott a kezébe azzal a céllal, hogy a rajta csüngő, különböző foltokkal tarkított rongyokat gyűjtse össze benne.
Ezután magára hagyta.
"Csak, ha fontos" - ízlelgette Emma, s a rossz megérzése felerősödött.
Ismét egyedül volt. Tiszta, rendes környezetben, de megint egyedül, és a magány szinte fojtogatta. Azt kívánta, hogy ha Paul végig is nézi, ahogy lecsutakolja magát, inkább maradjon, és tartsa szóval, legyen jelen ezután minden percben. Amíg azon tűnődne, mit akar, mit gondol róla ez az idegen, nem jutna ideje a történteken gondolkodni. Minden nesz hallatára összerezzent, ami a fürdőszobán kívülről jött. A férfi azt mondta ennivalóért megy,  bizonyára az ő lépteit hallotta, ahogy lebaktatott a lépcsőn, mégsem tudott megnyugodni. Bár már nem a sufniban volt, még mindig érezte a szagot, amit abban a kénytelen volt elviselni. Bőre még mindig ontotta magából a bűzt. Lassan levetette a régi cafatokat és beállt a zuhany alá, ahol végre alkalma adódott szemügyre venni mi maradt az egykori önmagából.
Az első, amit eddig is gyanított, hogy a korábbi vékony termetéből is sokat fogyott. Alaposan végigsimított beesett arcán, karikás szemein, csont sovány karjain és combjain… Alig ismert magára. A korábban rendszeres edzés során felépített izomzata eltűnt, a teste legyengült. Fáradság húzta le tagjait, a legkisebb mozgás, sőt az álldogálás is nehezére esett. Teste a korábbinak csont és bőr árnya volt. Perceken át hagyta, hogy a forró víz a bőrét áztassa mintha azzal lemoshatná magáról, vagy semmissé tehetné a múltat. Félig kiürítette a tusfürdő tubusát, de mintha semmi sem történt volna. Először tenyérrel, aztán hosszúra nőtt körmeivel esett neki saját testének, míg az oldalán egy ponton kiserkent a vér.
Hirtelen keserves sírás tört fel a mellkasából.
Öklével több ízben a falat ütlegelte, míg az elkeseredése a dühből az annál nyugalmasabb beletörődő állapotra váltott. Lassan és kedvetlenül elzárta a csapot, és a zuhany alól kilépve magára tekert egy törülközőt. Éppen a hajának is akart keresni egyet, de aztán meggondolta magát. Sötétbarna haja kissé meggyengült és ritkult is az elmúlt idő alatt, de jócskán meg is nőtt - majdnem a derekáig ért. Ahogy a tükörben nézegette, mit kezdjen vele, visszagondolt arra, hogyan viselte a haját régen. Emlékezett rá, hogy Fabien mennyire szerette, amikor - általában hétvégén, vagy amikor nem voltak próbák - konty helyett kiengedte hosszú, hullámos tincseit, ő pedig újra és újra végigcsúsztatta rajta ujjait. Emma, a teljes bizonytalanság perceiben, úgy érezte jogosan siratja el egész addigi életét és bármi is következik ezután, sohasem lesz a régi.
Óvatosan kihúzogatta a fürdőszobaszekrény fiókjait a csap alatt. Paul egy férfihoz képest láthatóan nagy gonddal töltötte fel készleteit, de Emma érkezése előtt elmulasztotta elrejteni az éles tárgyakat. Még borotvapengét is talált, bár nem volt rá szüksége - legalábbis ezúttal. Hamarosan a kezébe akadt egy olló. Ezt kereste.
Nagy levegőt vett, és körülbelül vállmagasságban belevágott a hajába. A fürdőszoba padlójaát seperc alatt sötétbarna tincsek takarták be.

Hosszú idő után kinyitotta az ajtót, azonnal visszahőkölt.
- Bocsánat, ha megijesztettem - mondta Paul, aki láthatóan percek óta várakozhatott a szobában a bevetett ágy tetején ülve egy tálca társaságában. A forró kávé, felmelegített bolti palacsinta illata bárki számára ínycsiklandozó lett volna, de Emma számára ez jóval többet jelentett ennél. Lassan bemászott az ágyba, magára húzta a takarót.
- Jó étvágyat! - szólt a férfi szinte suttogó hangon és Emma elé tette a tálcát.
Sokáig nézte Pault anélkül, hogy próbálta volna megfejteni ki ez az ember és mit akar tőle, s még csak nem is azért, mert segített rajta. Egyszerűen furcsa volt számára, hogy újra világos nappali fényben, ilyen részletességgel láthat valakit. A férfi az ágy mellett ült, fél méterrel távolabb tőle és maga elé bámult. Nem volt túl közel, de Emma így is jól látta a bőrét, a pólusait, az arcát betakaró apró pihéket, és azt ahogy a szemének kék írisze minden rezdülésnél más árnyalatra vált. Most érezte csak igazán mennyire hiányzott neki a külvilág, az igazi ízek, illatok, a színek, a formák, az, hogy valami tiszta és száraz anyag ér a bőréhez, hogy ő maga sem csupa lucsok. Sírás szorongatta torkát, de Paul jelenlétében inkább visszanyelte könnyeit.
Megköszönte az ételt, majd lejjebb csúszott az ágyon és lehunyta a szemét. Ekkor a férfi végre magára hagyta a szobában. Valójában egyáltalán nem érezte magát álmosnak, hiszen az elmúlt időszakban az alvásba menekült az éhség, a szomjúság és egyáltalán, a kilátástalan valóság elől. A hirtelen változás azonban sokként érte.  Ezer féle gondolat között, volt mit elrendezni magában, de hogy a megmentője addig se zargassa, inkább alvást színlelt.

Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.